A László/Laci keresztnév köznevesülése

„De felült Lackó a béresek nyakára,

Nincs ki vizet merjen hosszu csatornára.”

írja Arany János a Toldi első énekében. Így, nagybetűsen a László név becézőjét. A költő, aki nagyon jól ismerte a magyar nyelvet és a helyesírást. Bizonyára tudta, hogy ez idézett népi szólásban a Lackó már nem tulajdonnév, hanem jelentése egy naptári időpont, a nyári napfordulóhoz közel első nap, a meleg idő és az aratás kezdete. Tehát valójában köznévi tartalommal bír, s nem a valódi László névnapot jelenti. Elbeszélő költeményének lábjegyzetében meg is magyarázza e sort, valószínűleg azért, mert a szólás az akkori Magyarország területén nem mindenkinek volt ismert, életútjából következtetve inkább az alföldi emberek használták. Mint írja: „Felült Lackó. Így gúnyolja tréfásan a magyar paraszt azon mezei munkást, ki a nap és a dolog hevétől a munkára ráunt.”

A tulajdonnevek köznévvé válása minden nyelvben, így a magyarban is nyomon követhető. Időbeli, térbeli kialakulásuk, elterjedésük esetleges. Közülük egyesek bejárják egész Európát vagy az összes földrészt (pepita, makadám, amper, bojkott), mások megrekednek egy nyelvközösség vagy éppen egy tájegység határain belül. Magára a folyamatra már régen fölfigyeltek a névtannal foglalkozó nyelvészek. J. Soltész Katalin szerint a tulajdonnevek és származékaik könnyen elvesztik tulajdonnévi jelentésmozzanataikat főként szóösszetételekben, de akkor is, ha állandósult azok közszói használata (atilla, júdás, tamás, benjámin). Hajdú Mihály külön fejezetet szentel az antomomázia kérdésének összefoglaló névtani kötetében. A jelenséget két oldalról közelíti meg: egyrészt a tulajdonnév oldaláról, másrészt az eredményül kapott köznevek szempontjából. Mint említi, további szempontok szerint is vizsgálható a köznévvé válás. Az egyik az idő, amikor keletkezett, a másik a hely, régió, ahol ismerték és használták, továbbá az a nyelvi réteg vagy kommunikációs csoport, amely spontán módon be tudta építeni a mindennapos nyelvhasználatába.

Jelen írásban a szerzőpáros a rengeteg köznevesült tulajdonnévből csupán egyet kíván megvizsgálni, s az előfordulásokat csokorba kötve körüljárni és magyarázni, ez pedig a keresztnevük, a László.

Hazánkban a szláv eredetű név a Vladislav magyar változata. Igen elterjedt, nagy népszerűségét Szent László királyunknak köszönheti (1039/40 k. Lengyelország–1095 Magyarország). Már az 1300-as évek elején a férfi keresztnevek között az első tízben szerepel, a későbbi századokban egyes vidékeken a 2–4. helyen fordul elő, azonban népszerűségének tetőpontja a 20. századra tehető. Ma is az egyik leggyakoribb férfinevünk, sokkal gyakoribb, mint bármelyik szláv nép körében. Becézése is nagyon változatos. Lazlo alakban már 1256-ban lejegyezték, családnévként 1450-ből van róla adatunk, helységnévként pedig a Zala megyei (Búcsú)Szentlászló települést 1270-ben lokalizálták. A fent említett történelmi okok, valamint gyakorisága miatt mehetett végbe rajta a köznevesülés folyamata. Becézőjéből több önálló és összetett forma keletkezett.

Ezek közül időben talán a legrégebbi a szentlászlófüve. Elnevezése és helyesírása igen változatos az egyes gyűjteményekben: Szent László füve, Szent László fű, lászlófű. Hivatalos latin neve: Gentiana cruciata, a magyar pedig: kígyó tárnics. Ez kétszikű, lágy szárú, keserű ízű értékes gyógynövény. Kék virágú, felemelkedő szárakkal, s kékes virágának pártája négy cimpájú. Erdős, cserjés helyeken, főleg hegyvidéki réteken található. A mérsékelt égövben honos gyógynövény hazánkban védett faj. Népi elnevezését I. (Szent) László királyunk cselekedetéhez köti a legenda (uralkodott 1077–1095). Eszerint a „táltos” király orvosa is volt népének. Amikor az országot mirigyhalál (más néven dögvész vagy pestis, amely a nyirokmirigyek elgennyesedésével járó, pusztító járványos betegség) tizedelte, Isten útmutatására kilőtte a nyilát. S a király imádságára az a fű, amelyet a nyíl találomra átszögezett, eltalált, foganatos orvossággá változott, s meggyógyította a betegséget. Valóban, a tárnicsot mind a mai napig alapanyagként használják a gyógyászatban, a belőle főzött teát pedig a népi gyógyításban. A monda tehát valamikor a 11. század környékén keletkezhetett, s valószínűleg egy népi megfigyelést kapcsoltak a szentként tisztelt lovagkirály nevéhez.

A másik, köznevesült forma a lacikonyha. Első adatunk 1688-ból való: Latzi konyha, majd 1767-ből Latzi-konyhája alakban, szegényes, olcsó vendéglő jelentésben. Arany János hasonló című versében a következőket írja:

„Elűl is ponyva, meg hátúl is ponyva:

Sátorbul utcák: ez a lacikonyha.

…

Sistereg a zsír, kolbász, pecsenye,

Éhes gyomornak bűbájos zene.”

Czuczor – Fogarasi szótárában a következőket olvashatjuk róla: „piaci konyha, melyben a köznép, napszámosok számára bizonyos ételeket készítenek és tálalnak (pecsenye, rántott hal).” Ez a vásárokon felállított sátor vagy rögtönzött bódé, amelyben friss sültet készítettek és árultak, a monda szerint Jagelló Ulászló (1456–1516) nevéhez kapcsolódik, aki II. Ulászló néven uralkodott mint magyar király (1490–1516). A hagyomány úgy tartotta, hogy néha maga a király is ilyesféle piaci eledelekre szorult. A magyar monda szerint hűséges lengyel szolgája, Bradács vásárolt a budai piactéren felállított sátrakban egy jókora sültet és hozzá egy cipót a királynak. Az egyik magyar úr így gúnyolódott az eseten: „Ha a király a piaci vásározók sátrából étkezik, nevezzük a sültes sátrat Laci konyhájának, vagy egyszerűen lacikonyhának.” Dobzse Lászlót, IV. Kázmér lengyel király fiát a magyar történelem gyenge kezű uralkodóként írja le. Mégsem szabad azonban azt hinnünk, hogy egy nagy területű állam királyának csak a piacról hozott sült hús került volna az asztalára. A lacikonyha elnevezés ugyan utalhat az ő uralkodásának az időszakára, amennyiben valóban ekkor terjedt el a szokás. Mivel azonban a 16. századból nem rendelkezünk írásos adattal, inkább arra gondolhatunk, hogy egy László nevű szakács lehetett a névadó. A festészetben az 1840-es években jelent meg e témáról az első ábrázolás, később Deák-Ébner Lajos és Aba-Novák Vilmos is festett hasonló című képet a kedvelt lacikonyháról. A piacokon ma is fennálló lacikonyhák mellett az elnevezés további jelentésekkel bővült. A nyár beköszöntével (Közeleg a Laci = közeleg a László-nap, vagyis a kánikula ideje) a szabad ég alatt fölállított tűzhelyet, sátrat, kemencét (lacikemence) jelölő szóösszetételekben is megjelenik a laci- előtag. 1935-ben pedig a lakodalom idején az udvaron felállított tűzhelyet is már így nevezték. Kocs községben az alkalmi, mezőn fölállított főzőhelyet is így hívták, ahol naponta az aratóknak főztek. A lacikonyha megnevezéshez mintegy szócsaládként újabb szavak kapcsolódtak. Az itt készült, bő zsírban hirtelen sült hús volt a lacipecsenye (egyes vidékeken cigánypecsenye, zsiványpecsenye). Rendszerint két szelet kenyér közé téve, melegen fogyasztották főtt étel helyett mind a vásárosok, mind pedig a vásárlók. 1899-ben úgy írják le, hogy kis, kétfelé vágott cipóval mentek a lacikonyhához a vásárlók, s úgy vártak a megrendelt lacipecsenyére. A 19. században jelenik meg először a lacibetyár megnevezés. Szótáraink szerint a piacokon, a lacikonyhák körül ólálkodó naplopót jelenti. Ugyane század végére – főként az Alföldön – már csupán egy jelentésmozzanat maradt meg, általában a gazember, csirkefogó, semmirekellő férfit nevezték így. Szeged környékén a csintalan gyermekekre is használták. E szóból keletkezett a (le)lacibetyároz igénk is.

A nyári napfordulóhoz, az azzal járó meleg időhöz kapcsolódnak még a következő megnevezéseink. A már említett, szabadban felállított lacikemence, valamint a laciház. Ez utóbbi eredetileg a nyári konyhát jelentette. (Falvainkban ma is leköltözik a család napközben a sokkal kényelmesebb és könnyebben tisztántartható udvari nyári konyhába.) Később, a család szaporodásával ehhez hozzáépítettek egy kisebb, ebből nyíló szobát, s rendszerint a fiatal pár kapta meg átmeneti időre, amíg nem jutottak új házhoz, lakáshoz.

További szóösszetételek még a Laci becéző névalakkal: a laciházi, amely hitvány embert, a laciasztal pedig az Ormányságban kisebb, úgynevezett gyerekasztalt jelent. Az ország nagy területén ismert, a beszédstílusnak népies színt adó lacikörte már nem önállóan, s inkább csak szólásokban fordul elő. A vaklaci magában is használatos, de egy szóláshasonlatban is előfordul, mégpedig több változatban: (úgy) örül (neki), mint vaklaci (néha: vak Laci) a fél szemének. A mondat gúnyos beszédben használatos, olyan esetekben mondják, ha valaki nagyon örül valami jelentéktelen dolognak, semmiségnek.

A továbbiakban az önmagában, egyszerű alakban előfordulókat, illetve az ebből képzett szavakat mutatjuk be. A laci mint egyszerű becéző több jelentéssel is bír. A történeti–etimológiai szótár szerint: sintér, azaz kis vízmelegítő; kézmosó üst, edény az ebédlőben; a nyári konyha (lacikonyha) rövidült neve; egyben jelölhet belső tulajdonságot is: lusta. Ez utóbbit a lacis~lackós szóval is szokták illetni. A laciskodik (lustálkodik) és a lacisodik (elernyed, elhagyja magát) szintén e szóból származó képződmény. Ma is használatos a lacikázik ige, jelentése: (Laci nevű) udvarlójával tölti az idejét.

Frazémáinkban szintén a laci (Laci) fordul elő legtöbbször, de gyakori az Arany által leírt és már említett Lackó is, legritkábban a László adatolható. Szólásaink mind népnyelvi alakulatok. A bennük szereplő tulajdonneveket nagybetűsen írjuk, bár valójában mind általánosítható szerepűek, tehát valójában kisbetűs köznévként kellene írnunk őket, csupán a népszokás, a hagyomány alapján tekinthetők tulajdonnévnek. A névvel kapcsolatos szólások mind a lustálkodással kapcsolatosak. E népnyelvi alakulatok jelentése: a nyári hőségben valaki ráun a mezei munkára, és vagy csak lomhán dolgozik; vagy munka közben erőt vesz rajta a lustaság, s munka helyett csak heverészik a nyári melegben. A szólások jelentésükben mind ugyanazok, csupán megfogalmazásukban van csekély eltérés. Csupán felsorolásszerűen közöljük ezeket:

Felül Laci

Laci a nyakába ül

Laci ül a hátára (vagy a hátán)

Felült Lackó a nyakára (hátára)

László a nyakára ült

Nem ül most Laci a nyaka közt (most nem lusta)

Hozzáköti Laci a lovát

Nyakába ül Laci a körtével

Nyakába ül a lacikörte

Nyakába veszi Lackó a körtét

Küldözgeti már Lackó a körtét

Árulja a lacikörtét

Nyakába ült a lacikörte.

Kell Lackó-körte? (nem vagy még álmos?)

Végül a Szegedi tájszótárból egy tájnyelvi alak:

Áruli a lacikörtét.

Külön vizsgálatra szorul a lackó, másképp lackószar megnevezés. Ez a koronaakác (lepényfa, latinul: Gleditsia) szentjánoskenyérhez hasonló, a gyermekek által szívesen fogyasztott hüvelyes termése. (A szót Gyulán, Békés megyében adatolták.)

Az itt leírtak mind a László névvel, illetve annak becézett formáival (Laci, Lackó) kapcsolatos egyszerű szavak, szóösszetételek, egy részük már frazémába is beépült. Nyelvünkben közkeletű keresztnevekből, különösen becézett alakjaikból gyakran lettek közszavak (fruska, pali, geci). Ezek legtöbbje többé-kevésbé tréfásan lekicsinylő értelmű, olykor a gúnyos beszédben használatos. Így van ez a Laci~laci férfinév esetében is, akár egyszerű szóként vagy annak képzett származékaként, akár összetétel előtagjaként szerepel. A tulajdonnevek népnyelvben történt köznevesülésére csupán néhány példát olvashatunk különböző szótárainkban. Ezért keletkezési idejükre pontos választ nemigen lehet adni. Azonban ha szótárba került ilyen adat, akkor nagyon ismert lehetett, s az előbeszédben akár egy évszázaddal már korábban élhetett mire nyomtatott formában rögzítették. Megjelent tájszótáraink adatai alapján a lacikonyha a múlt században és annak előtte valószínűleg az egész ország területén ismeretes volt. Viszont a további, ebből származó szóösszetételek már csak bizonyos táji egységeken voltak ismeretesek. A névvel kapcsolatos frazémák pedig a gyűjtések alapján főként az Alföldre, annak is inkább a déli részére voltak jellemzőek, ezért is nem olvashatóak Imre Samu és Kis Jenő szótárában.

Hivatkozott irodalom:

A magyar nyelv értelmező szótára IV. 1965. Akadémiai Kiadó. Budapest. 55.
A magyar nyelv történeti–etimológiai szótára. II. 1970. Akadémiai Kiadó. Budapest. 703.
Akadémiai kislexikon II. Akadémiai Kiadó. 1989. Budapest. 744., 833.
Arany János összes költeményei II. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest. 102.
Bálint Sándor: Szegedi szótár II. 1957. Akadémiai Kiadó. Budapest. 5., 177.
Berze Nagy János: A Szent László füvéről szóló monda a népmesei kutatás megvilágításában. 1934.Ethnografia. Budapest.
Czuczor – Fogarasi: A magyar nyelv szótára III. 1865. Pest. 125.
Csűry Bálint: Szamosháti szótár II. Magyar Nyelvtudományi Társaság. 1936. Budapest. 5.
Gál Péter József – Monár V. József: Idvezlégy, kegyelmes Szent László kerály, Magyarországnak édes oltalma. 1999. Örökség Kvműhely. 385.
Hajdú Mihály: Általános és magyar névtan. 2003. Osiris Kiadó. Budapest. 361–393. és 71–81.
Imre Samu: Felsőőri tájszótár. 1973. Akadémiai Kiadó. Budapest.
Jávorka Sándor – Csapody Vera: Erdő-mező virágai. 1950. Tudományos Könyvkiadó. Budapest. 59.
J. Soltész Katalin: A tulajdonnév funkciója és jelentése. 1979. Akadémiai Kiadó. Budapest. 110.
Kálmán Béla: A nevek világa. 1989. Csokonai Kiadó. Debrecen. 33.
Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. 1993. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Budapest. 667.
Kiss Géza: Ormánysági szótár. 1952. Akadémiai Kiadó. Budapest. 339.
Kiss Jenő: Mihályi tájszótár. 1979. Nyelvtudományi értekezések. 103. sz. Budapest.
Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I. 1988. Akadémiai Kiadó. Budapest. 259.
Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-házi uralkodók. 1988. IPM Könyvtár. Budapest.
Lengyel Dénes: Magyar mondák. 1975. Móra Könyvkiadó. 8.
O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások. 1976. Gondolat Kiadó. Budapest. 419., 424.
Rácz Sándor: Földeák és környéke tájszótára. 1984. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványa. 168. sz.
Révai Nagy Lexikona XII. 1925. Budapest. 410.
Révai Nagy Lexikona XVII. 1925. Budapest. 454. 523.
Szamota István: Magyar oklevél-szótár. 1902–1906. Budapest. 575.
Új magyar tájszótár 3. Akadémiai Kiadó. 1992. Budapest. 697–8.
Várkonyi Imre: Büssüi tájszótár. 1988. Akadémiai Kiadó. Budapest. 139.
Villám Judit: Nagykőrösi tájszótár. 1987. Budapest.

Barkóczy László – Fülöp László

főiskolai adjunktus főiskolai tanár

Kaposvári Egyetem

7400 Kaposvár, Guba Sándor u. 40.

Nomen est omen? (előadás)

A több ezer éves latin közmondás szerint a név (a nevünk) előjel, mások számára intő, figyelmeztető jel. Akkor tömören ez azt jelenti, hogy a név egyben meghatározza az egyén életét, sorsát, viselkedését, az életben és egy adott közösségben elfoglalt helyét. Ha pedig ez így van, akkor a címben fölvetett kérdésre a válasz: igen. Természetesen a kérdésre adott válasz ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb, ezért érdemes több oldalról megvizsgálni, elemezni ezt az összefüggést, s akkor derül csak ki, hogy az ilyen egyértelműen kijelentett igen mögött mennyi egyéb összetevő van.

Az ember keresztnevét – ritka kivétellel – nem választja, hanem kapja. S a névadók (ezek általában a szülők) úgy próbálják nevelni a gyermeküket, hogy az a választott névhez felnőjön. A névválasztást minden közösségben elsőként a gyermek neme határozza meg. Születése után úgy öltöztetik, hogy az adott kör szokásainak ez megfeleljen (ruhadarabok, színek, hajviselet stb.), a nemükhöz illő játékokat vásárolnak neki, bizonyos játékokat eleve csak fiúk vagy lányok játszanak. Irányítják mindennapi viselkedésüket (sírás, verekedés, erőfitogtatás, mozgások), amely csak az adott nemre illik. S a névhez való egyéniségük kialakítására (mesék, mondák, dalok, versek, történetek által is) törekszenek. Tehát a név választásával elindul egy pedagógiai és pszichológiai tudatos/tudattalan folyamat, amely az első napoktól meghatározza a név viselőjének életét már a kiscsecsemő korban is.

Az ember keresztnevét elfogadja, azonosul vele, magáénak érzi (ritka esetben nem találja csak szépnek), s csupán rendkívüli esetben változtatja azt meg. Az emberi természetnek veleszületett tulajdonsága, mondhatnánk ősi ösztöne az anyanyelv használata mellett (s minden bizonnyal azzal egyidejűleg) a nevek, a tulajdonnevek használata. Bizonyos népek ősi hitvilágában a névadás egyben lélekadás, a nevet azonosítják magával a lélekkel. Sok természeti nép szerint minden ember három elemből áll: test, név és lélek. Hajdú Mihály szerint a név része az embernek, s a név ismerete egyben hatalom, amivel áldani és átkozni is lehet. Valójában ez a két ige az ősi finnugor és a magyar nyelvünkben is egy- ugyanazon igető volt, csak jóval később különült el a hangalakja és a jelentése úgy, hogy az egyik pozitív, a másik negatív tartalmat vett föl. Ma is élnek nyelvünkben olyan mondások, amelyek erre utalnak: pl.: „becsületes (=azaz igaz) nevemre mondom”; vagy: „nem hagyom a nevem meggyalázni (meghurcolni)”; „a szádra ne vedd a nevem”; „akasszanak föl a neved napján” stb.

Visszatérve a természeti népek hit- és névvilágára és az úgymond mai, civilizált nemzetekre: még ma is több nyelvben előfordul a közmondás valamilyen változatban, hogy: „Az igazi halál a név halála”, vagyis egy embert akkor temetnek el véglegesen, ha már a nevét is elfelejtik. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy egyszerű, nem híres emberek esetében ez hamar végbemegy. Sokan még a dédszüleiket sem ismerték, így ekkor már a dédunokák sem emlegetik a nevüket.)

Már eddig is kiderült, hogy akkor aligha van olyan általunk ismert tulajdonság, de főleg személynév, amely valamilyen kapcsolatban ne lenne bizonyos lélektani folyamatokkal. Teljesen közömbös nevek nincsenek. Hallásuk fölidéz valamilyen kellemes vagy kellemetlen hangulatot, érzést, emléket, asszociációt; elnyeri tetszésünket, avagy sem – s mindez bonyolult lélektani folyamatot feltételez. Ebből következik, hogy akkor maga a névadás egyenlő: a nyelvi és a lélektani tényezőknek a legelső találkozása. A kapcsolatot, a nevek lelki folyamatokkal való összefüggéseit az onomatopszichológia vizsgálja.

Ma az udvariasság egyik velejáró gesztusa – a kézfogás, vagyis a valamikori fegyvertelenség bebizonyítása mellett – a bemutatkozás, a nevünk megmondása. Ezzel mintegy kölcsönösen kiszolgáltatjuk magunkat embertársunknak, egymásnak, egyben bizalmunkról teszünk tanúbizonyságot. A nevek használata, közlése vagy titkolása természetesen sok mindentől függ: nyelvi közösség, hagyományok, szokások, neveltetés, viselője egyénisége stb. Ilyen közösségi szokás pl. hogy Magyarországon találkozáskor a szervusz (szia) mellé odatehetjük a szólítónevet, elköszönéskor viszont csak ritkán (a viszontlátásra után) vagy egyáltalán nem.

Említettem, hogy a név ismerete hatalom, amivel vissza is lehet élni (hazugság, névtelen levél vagy telefon, aláírás hamisítása stb.). A név hatalom még az állatok körében is, a szűkölő kutya meglepődik, s elhallgat nevét hallván, az idomított állat hallgat rá, s végrehajt nem ösztönös cselekedeteket.

Az embernek ősi ösztöne, hogy társaitól megkülönböztesse, azaz azonosítsa magát. Az identifikáció régen mindig közszóval történt, ismert volt a jelentése, azaz konkrét információt adott viselőjének valamely egyedi tulajdonságáról, születésének körülményéről a környezetének. Így a 9–10. században élt magyaroknál is találhatók ilyen nevek: Előd (elsőszülött), Files (nagyfülű), Tas (török: kő), Jutas (ínyenc) stb.

A továbbiakban olyan névtípusokat és névjelenségeket kívánok röviden bemutatni, amelyek a viselőjükön a név hatalmát, vagy éppen a már említett bonyolult lélektani folyamatot példázzák.

Az egyszerű népeknél – főleg a férfiaknál – gyakori volt a korai felnőtt korban a névcsere (foglalkozás, tisztség, feltűnő tulajdonság megnevezése), hisz minden ember ekkor még csupán egyelemű nevet viselt, s arra kellett törekedni, hogy az jellemezze is, s egyben meg is különböztesse a viselőjét. Kisgyermekeknél súlyos betegség esetén (vagy annak elmúltával) adtak egy maledicens (elmarasztaló, lekicsinylő jelentésű) közszót. Hasonlóképp választottak óvónevet, ha a családban már több gyermek meghalt. Mintegy letagadták az újszülött létezését. A szokás élt az ómagyar kori névadásban is, ilyen neveink: Nemél, Haláldi, Nemvagy. A jelenség megtalálható a török (Balmaz), kun, a rokon szamojéd, votják népeknél is. A súlyos betegség utáni névcsere pedig még a 20. században is előfordult a moldvai csángóknál.

A névöröklés és névörökítés sok évezredes hagyomány. Már megfigyelhető az egyiptomi és a római birodalomban is. Ebből eredeztethető később a római katolikus vallásúaknál egy ismert szent nevének öröklése/adása, mintegy az ő oltalmába, védelmébe ajánlva az újszülöttet. Akit aztán a szülők úgy is neveltek, hogy az adott szent életéhez, cselekedeteihez méltó, tulajdonságaihoz hasonló legyen a gyermek. Ezzel egy időben megindult a családon belüli névöröklés is (szülők, nagyszülők, híres rokonok, keresztszülők nevének továbbvitele és emlékeztető funkciója). A dél-magyarországi vendeknél két név cserélődött családon belül a fiúknál, pl. a nagyapa István, az apa Ferenc, az unoka újra István és így tovább. A magyarországi németeknél viszont főként a keresztszülő nevét adták az újszülöttnek. A nyugati nyelvterületen az elhalt nevét kapta a következő azonos nemű testvér, viszont a keletin babonából ezt sohasem tették. Érdekességként említem, hogy néhány családban két vagy több azonos nevű gyermek is volt. Így a legismertebb példa erre Hunyadi János, akinek volt egy első, szintén János nevű testvére. E ritka jelenségre jóval később is találunk példát. A nemesi Barkóczy családban a hat gyermek közül az 1896–1905 között született négynek a neve a következő volt: Sándor Mária, Imre Mária, Mária Margit Etelka Michaéla és Mária Erzsébet. (E ritka névadási jelenséggel külön cikk foglalkozik a Névtani Értesítőben 25. 2003: 178 – 181.)

A névöröklés egy különleges fajtája a példakép vagy emlékállítás. Egyes adatok és megfigyelések szerint Petőfi halála után a Sándor, Kossuthé után a Lajos vált divatossá hazánkban a 19. században. Már I. András királyunk is a Bibliából választott hasonló okból nevet a fiainak: Salamon és Dávid. Közülük az első a legkalandosabb életű magyar uralkodó volt.

A rituális névcsere megfigyelhető már a Bibliában is (Saulus > Paulus, Simon > Péter, Noémi > Mára, amelynek jól átgondolt lélektani okai voltak. Később főként uralkodói házakban találkozunk vele, így például jellemző volt a bizánci császári udvarra. I. Szent László királyunk lánya a Prisca (Piroska) nevet az Eirénével cserélte föl, amikor császárné lett. Ugyanitt III. Béla az Alexiosz; öccse, Géza pedig a Joannész nevet vette fel. Később a római katolikus szerzetesek, apácák kaptak új nevet a rendbe lépéskor. De megillette ez a lehetőség az országelsőket, királyokat és az egyházi méltóságokat is. Ma ez a kiváltság csupán a pápát illeti meg a rendi tagokon kívül.

Nem kell bizonyítanom, hogy az esztétikai névcserét (névszépítés) szintén lélektani okok váltották ki olyan magyar és nem magyar eredetű, de hazánkban élő egyéneknél mint: Ganajos, Mocskos, Szennyes, Cudar; Segmüller, Loving, Szarvák stb. E csoportba tartoznak az álnevek, a fedőnevek, betyárnevek, amelyekről most nem kívánok szólni.

Végül még két olyan típusról teszek említést, amelyek a magyarság körében is elterjedtek voltak közvetlenül a honfoglalás után. Az egyik csoport a kívánságnév, amelyben az újszülöttnek valamely tulajdonságot kívántak a nevével is tulajdonítani, ilyenek: Farkas, Ákos (fehér sólyom), Lehel, Sarolt (fehér menyét). A másik alcsoport a bóknév, amelyet főként nők kaptak. Ezek mind pozitív jelentésű, kellemes hangzású nevek: Kegyes, Ékes, Gyöngy, Babka, Viola.

Az itt bemutatott névfajták – legyenek azok pogány vagy keresztény eredetűek is – bizonyítják, hogy a névadók ügyeltek a címben megadott latin szólásra, még ha nem is ismerték azt. S a név viselőjét úgy nevelték, hogy ennek megfelelően éljen és cselekedjék; s az illető személy pedig azonosult a nevével, tetteit igyekezett az elvárásokhoz igazítani. A jelenség olyan pszichikai tényezővé vált ezáltal, amely szinte meghatározta a névviselő sorsát.

Mint korábban említettem, közömbös tulajdonnév, személynév szinte nem létezik. Minden névnek van hangulata, amely három tényezőn alapul: lehet formai (hangalak); jelentésbeli; vagy a kettő együttesen eredményezi az érzelmi velejárót. Csupán néhány elemet emelek ki az említettek közül (kellemes magán- és mássalhangzók, a név együttesének ritmusa; jelentése; társadalmi megítélés vidékek és korok szerint; egyéni asszociációk stb.). Néhány kirívó és sokat emlegetett példa: Sándorfalván a Bor család gyermekei: Bor Virág és Bor Ivó; a Vas megyei Bükön a Bedy család lánya: Bedy Lizett; Vas megyében az egyik legelterjedtebb lónév a Bandi (>András), emiatt ott nem divatos e férfi becenév.

Fentebb említettem, hogy nevünk megadása a bizalom jele, titkolásának pedig megvannak a lélektani, rituális, szokásrendi okai. A névtitkolás és a névtabu külön előadást érdemelne. Minden természet közeli társadalomban megfigyelték ezt a névkutatók, így az indiánoknál is, amelyre egy könyvből idézek példát Ishi, az utolsó yahi indián nevével kapcsolatban.

„Az újságírók persze nyomban firtatni kezdték hősünk nevét… A „vadember” (=Batwi a félvér indián) nem akarta megszégyeníteni yana testvérét, ezért azt mondta, olyan sokáig élt egyedül, hogy senki sem volt, aki nevet adott volna neki, ez persze csak udvarias kifogás volt. A kaliforniai indiánok ugyanis sohasem ejtik ki saját nevüket, közvetlen kérdésre válaszul pedig sohasem árulják el. … Nos jó. Legyen a neve Ishi… yana nyelven ishi „embert” jelent. … Yahi nevét sohasem árulta el. Mintha a neve is elhamvadt volna szerettei temetési máglyáján. Új nevét elfogadta, … azonosította Ishit önmagával, a lelkével… igazi nevét sohasem hallották, hogy kiejtette volna.” (Theodora Kroeber: Ishi, az utolsó vadember)

A titkos nevet általában senki, esetleg csak a szűkebb család használhatta, de akkor is mindig suttogva ejtették ki.

A névtabura csupán néhány példa az ismertek közül. Bizonyos nyelvközösségekben tilos keresztnévként adni a következőket: Krisztus, Jézus, Mária, Júdás.

A névtani szakirodalomban azt olvashatjuk, hogy a különleges keresztnevek választása hazánkban a 19. századtól figyelhető meg (ezt a megállapítást már több helyen és alkalommal igyekeztem megcáfolni régi genealógiák, lélekösszeírások, egyházi anyakönyvek adataival alátámasztva). Elsőként a nemes családok és az úgynevezett híres emberek éltek ezzel. A magyar romantikus történelemszemlélet ezt a 19. században valóban fölerősítette, s a ritka nevek választásának szokása átterjedt a polgárságra is. Az 1990-es évektől kezdve pedig Magyarországon hirtelen és gyökeresen megváltozott a névdivat. A fiatal szülők gyermeküknek lehetőleg idegen származású és hangzású nevet választanak. Vagy ha magyar eredetű, akkor a mesterségesen, valaki által alkotott ritkaságot keresik ki az utónévkönyvből. A legtöbb szülő részéről az is törekvés, hogy a név lehetőleg más legyen, mint a környezetében ismert gyerekeké. Csupán néhány példa a kaposvári újszülöttek nevéből a 2005 február és április hó közötti időszakból. Fiúk: Kevin, Leon, Márió, Márkó; lányok: Zoé, Szederinda, Gyopárka, Ramóna, Szimonetta, Alexa, Valentina, Amina, Kira. Szinte csodálnivaló az egy-egyszer előforduló: Miklós, László, Attila, Imre, Ferenc vagy Orsolya, Zsófia, Julianna, Júlia.

De vajon gondolnak-e arra a névválasztó szülők, hogy fiuk–lányuk tud-e azonosulni ezzel a névvel, tudja-e viselni, s tud-e úgy élni, hogy e név egyben a személyisége, egyénisége s élete meghatározója legyen? Gondolnak-e arra, hogyan fogják szólítani, becézni; vagy hogy mennyi gúnyolódásnak, csúfolásnak teszik ki az óvodában, iskolában?

A nevekkel kapcsolatban, mint említettem, több mint egy tucat magyar szólásunk és közmondásunk van, köztük: „Mindennél jobb a jó név”. Ennek van egy konkrét jelentése, amely épp az előadásomhoz illik, s van egy átvitt, másodlagos jelentése is: hogy a legfontosabb a nevünkhöz kapcsolódó becsületünk, tisztességünk, hogy a nomenből omen is legyen.

2005 Dr. Fülöp László