A több ezer éves latin közmondás szerint a név (a nevünk) előjel, mások számára intő, figyelmeztető jel. Akkor tömören ez azt jelenti, hogy a név egyben meghatározza az egyén életét, sorsát, viselkedését, az életben és egy adott közösségben elfoglalt helyét. Ha pedig ez így van, akkor a címben fölvetett kérdésre a válasz: igen. Természetesen a kérdésre adott válasz ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb, ezért érdemes több oldalról megvizsgálni, elemezni ezt az összefüggést, s akkor derül csak ki, hogy az ilyen egyértelműen kijelentett igen mögött mennyi egyéb összetevő van.
Az ember keresztnevét – ritka kivétellel – nem választja, hanem kapja. S a névadók (ezek általában a szülők) úgy próbálják nevelni a gyermeküket, hogy az a választott névhez felnőjön. A névválasztást minden közösségben elsőként a gyermek neme határozza meg. Születése után úgy öltöztetik, hogy az adott kör szokásainak ez megfeleljen (ruhadarabok, színek, hajviselet stb.), a nemükhöz illő játékokat vásárolnak neki, bizonyos játékokat eleve csak fiúk vagy lányok játszanak. Irányítják mindennapi viselkedésüket (sírás, verekedés, erőfitogtatás, mozgások), amely csak az adott nemre illik. S a névhez való egyéniségük kialakítására (mesék, mondák, dalok, versek, történetek által is) törekszenek. Tehát a név választásával elindul egy pedagógiai és pszichológiai tudatos/tudattalan folyamat, amely az első napoktól meghatározza a név viselőjének életét már a kiscsecsemő korban is.
Az ember keresztnevét elfogadja, azonosul vele, magáénak érzi (ritka esetben nem találja csak szépnek), s csupán rendkívüli esetben változtatja azt meg. Az emberi természetnek veleszületett tulajdonsága, mondhatnánk ősi ösztöne az anyanyelv használata mellett (s minden bizonnyal azzal egyidejűleg) a nevek, a tulajdonnevek használata. Bizonyos népek ősi hitvilágában a névadás egyben lélekadás, a nevet azonosítják magával a lélekkel. Sok természeti nép szerint minden ember három elemből áll: test, név és lélek. Hajdú Mihály szerint a név része az embernek, s a név ismerete egyben hatalom, amivel áldani és átkozni is lehet. Valójában ez a két ige az ősi finnugor és a magyar nyelvünkben is egy- ugyanazon igető volt, csak jóval később különült el a hangalakja és a jelentése úgy, hogy az egyik pozitív, a másik negatív tartalmat vett föl. Ma is élnek nyelvünkben olyan mondások, amelyek erre utalnak: pl.: „becsületes (=azaz igaz) nevemre mondom”; vagy: „nem hagyom a nevem meggyalázni (meghurcolni)”; „a szádra ne vedd a nevem”; „akasszanak föl a neved napján” stb.
Visszatérve a természeti népek hit- és névvilágára és az úgymond mai, civilizált nemzetekre: még ma is több nyelvben előfordul a közmondás valamilyen változatban, hogy: „Az igazi halál a név halála”, vagyis egy embert akkor temetnek el véglegesen, ha már a nevét is elfelejtik. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy egyszerű, nem híres emberek esetében ez hamar végbemegy. Sokan még a dédszüleiket sem ismerték, így ekkor már a dédunokák sem emlegetik a nevüket.)
Már eddig is kiderült, hogy akkor aligha van olyan általunk ismert tulajdonság, de főleg személynév, amely valamilyen kapcsolatban ne lenne bizonyos lélektani folyamatokkal. Teljesen közömbös nevek nincsenek. Hallásuk fölidéz valamilyen kellemes vagy kellemetlen hangulatot, érzést, emléket, asszociációt; elnyeri tetszésünket, avagy sem – s mindez bonyolult lélektani folyamatot feltételez. Ebből következik, hogy akkor maga a névadás egyenlő: a nyelvi és a lélektani tényezőknek a legelső találkozása. A kapcsolatot, a nevek lelki folyamatokkal való összefüggéseit az onomatopszichológia vizsgálja.
Ma az udvariasság egyik velejáró gesztusa – a kézfogás, vagyis a valamikori fegyvertelenség bebizonyítása mellett – a bemutatkozás, a nevünk megmondása. Ezzel mintegy kölcsönösen kiszolgáltatjuk magunkat embertársunknak, egymásnak, egyben bizalmunkról teszünk tanúbizonyságot. A nevek használata, közlése vagy titkolása természetesen sok mindentől függ: nyelvi közösség, hagyományok, szokások, neveltetés, viselője egyénisége stb. Ilyen közösségi szokás pl. hogy Magyarországon találkozáskor a szervusz (szia) mellé odatehetjük a szólítónevet, elköszönéskor viszont csak ritkán (a viszontlátásra után) vagy egyáltalán nem.
Említettem, hogy a név ismerete hatalom, amivel vissza is lehet élni (hazugság, névtelen levél vagy telefon, aláírás hamisítása stb.). A név hatalom még az állatok körében is, a szűkölő kutya meglepődik, s elhallgat nevét hallván, az idomított állat hallgat rá, s végrehajt nem ösztönös cselekedeteket.
Az embernek ősi ösztöne, hogy társaitól megkülönböztesse, azaz azonosítsa magát. Az identifikáció régen mindig közszóval történt, ismert volt a jelentése, azaz konkrét információt adott viselőjének valamely egyedi tulajdonságáról, születésének körülményéről a környezetének. Így a 9–10. században élt magyaroknál is találhatók ilyen nevek: Előd (elsőszülött), Files (nagyfülű), Tas (török: kő), Jutas (ínyenc) stb.
A továbbiakban olyan névtípusokat és névjelenségeket kívánok röviden bemutatni, amelyek a viselőjükön a név hatalmát, vagy éppen a már említett bonyolult lélektani folyamatot példázzák.
Az egyszerű népeknél – főleg a férfiaknál – gyakori volt a korai felnőtt korban a névcsere (foglalkozás, tisztség, feltűnő tulajdonság megnevezése), hisz minden ember ekkor még csupán egyelemű nevet viselt, s arra kellett törekedni, hogy az jellemezze is, s egyben meg is különböztesse a viselőjét. Kisgyermekeknél súlyos betegség esetén (vagy annak elmúltával) adtak egy maledicens (elmarasztaló, lekicsinylő jelentésű) közszót. Hasonlóképp választottak óvónevet, ha a családban már több gyermek meghalt. Mintegy letagadták az újszülött létezését. A szokás élt az ómagyar kori névadásban is, ilyen neveink: Nemél, Haláldi, Nemvagy. A jelenség megtalálható a török (Balmaz), kun, a rokon szamojéd, votják népeknél is. A súlyos betegség utáni névcsere pedig még a 20. században is előfordult a moldvai csángóknál.
A névöröklés és névörökítés sok évezredes hagyomány. Már megfigyelhető az egyiptomi és a római birodalomban is. Ebből eredeztethető később a római katolikus vallásúaknál egy ismert szent nevének öröklése/adása, mintegy az ő oltalmába, védelmébe ajánlva az újszülöttet. Akit aztán a szülők úgy is neveltek, hogy az adott szent életéhez, cselekedeteihez méltó, tulajdonságaihoz hasonló legyen a gyermek. Ezzel egy időben megindult a családon belüli névöröklés is (szülők, nagyszülők, híres rokonok, keresztszülők nevének továbbvitele és emlékeztető funkciója). A dél-magyarországi vendeknél két név cserélődött családon belül a fiúknál, pl. a nagyapa István, az apa Ferenc, az unoka újra István és így tovább. A magyarországi németeknél viszont főként a keresztszülő nevét adták az újszülöttnek. A nyugati nyelvterületen az elhalt nevét kapta a következő azonos nemű testvér, viszont a keletin babonából ezt sohasem tették. Érdekességként említem, hogy néhány családban két vagy több azonos nevű gyermek is volt. Így a legismertebb példa erre Hunyadi János, akinek volt egy első, szintén János nevű testvére. E ritka jelenségre jóval később is találunk példát. A nemesi Barkóczy családban a hat gyermek közül az 1896–1905 között született négynek a neve a következő volt: Sándor Mária, Imre Mária, Mária Margit Etelka Michaéla és Mária Erzsébet. (E ritka névadási jelenséggel külön cikk foglalkozik a Névtani Értesítőben 25. 2003: 178 – 181.)
A névöröklés egy különleges fajtája a példakép vagy emlékállítás. Egyes adatok és megfigyelések szerint Petőfi halála után a Sándor, Kossuthé után a Lajos vált divatossá hazánkban a 19. században. Már I. András királyunk is a Bibliából választott hasonló okból nevet a fiainak: Salamon és Dávid. Közülük az első a legkalandosabb életű magyar uralkodó volt.
A rituális névcsere megfigyelhető már a Bibliában is (Saulus > Paulus, Simon > Péter, Noémi > Mára, amelynek jól átgondolt lélektani okai voltak. Később főként uralkodói házakban találkozunk vele, így például jellemző volt a bizánci császári udvarra. I. Szent László királyunk lánya a Prisca (Piroska) nevet az Eirénével cserélte föl, amikor császárné lett. Ugyanitt III. Béla az Alexiosz; öccse, Géza pedig a Joannész nevet vette fel. Később a római katolikus szerzetesek, apácák kaptak új nevet a rendbe lépéskor. De megillette ez a lehetőség az országelsőket, királyokat és az egyházi méltóságokat is. Ma ez a kiváltság csupán a pápát illeti meg a rendi tagokon kívül.
Nem kell bizonyítanom, hogy az esztétikai névcserét (névszépítés) szintén lélektani okok váltották ki olyan magyar és nem magyar eredetű, de hazánkban élő egyéneknél mint: Ganajos, Mocskos, Szennyes, Cudar; Segmüller, Loving, Szarvák stb. E csoportba tartoznak az álnevek, a fedőnevek, betyárnevek, amelyekről most nem kívánok szólni.
Végül még két olyan típusról teszek említést, amelyek a magyarság körében is elterjedtek voltak közvetlenül a honfoglalás után. Az egyik csoport a kívánságnév, amelyben az újszülöttnek valamely tulajdonságot kívántak a nevével is tulajdonítani, ilyenek: Farkas, Ákos (fehér sólyom), Lehel, Sarolt (fehér menyét). A másik alcsoport a bóknév, amelyet főként nők kaptak. Ezek mind pozitív jelentésű, kellemes hangzású nevek: Kegyes, Ékes, Gyöngy, Babka, Viola.
Az itt bemutatott névfajták – legyenek azok pogány vagy keresztény eredetűek is – bizonyítják, hogy a névadók ügyeltek a címben megadott latin szólásra, még ha nem is ismerték azt. S a név viselőjét úgy nevelték, hogy ennek megfelelően éljen és cselekedjék; s az illető személy pedig azonosult a nevével, tetteit igyekezett az elvárásokhoz igazítani. A jelenség olyan pszichikai tényezővé vált ezáltal, amely szinte meghatározta a névviselő sorsát.
Mint korábban említettem, közömbös tulajdonnév, személynév szinte nem létezik. Minden névnek van hangulata, amely három tényezőn alapul: lehet formai (hangalak); jelentésbeli; vagy a kettő együttesen eredményezi az érzelmi velejárót. Csupán néhány elemet emelek ki az említettek közül (kellemes magán- és mássalhangzók, a név együttesének ritmusa; jelentése; társadalmi megítélés vidékek és korok szerint; egyéni asszociációk stb.). Néhány kirívó és sokat emlegetett példa: Sándorfalván a Bor család gyermekei: Bor Virág és Bor Ivó; a Vas megyei Bükön a Bedy család lánya: Bedy Lizett; Vas megyében az egyik legelterjedtebb lónév a Bandi (>András), emiatt ott nem divatos e férfi becenév.
Fentebb említettem, hogy nevünk megadása a bizalom jele, titkolásának pedig megvannak a lélektani, rituális, szokásrendi okai. A névtitkolás és a névtabu külön előadást érdemelne. Minden természet közeli társadalomban megfigyelték ezt a névkutatók, így az indiánoknál is, amelyre egy könyvből idézek példát Ishi, az utolsó yahi indián nevével kapcsolatban.
„Az újságírók persze nyomban firtatni kezdték hősünk nevét… A „vadember” (=Batwi a félvér indián) nem akarta megszégyeníteni yana testvérét, ezért azt mondta, olyan sokáig élt egyedül, hogy senki sem volt, aki nevet adott volna neki, ez persze csak udvarias kifogás volt. A kaliforniai indiánok ugyanis sohasem ejtik ki saját nevüket, közvetlen kérdésre válaszul pedig sohasem árulják el. … Nos jó. Legyen a neve Ishi… yana nyelven ishi „embert” jelent. … Yahi nevét sohasem árulta el. Mintha a neve is elhamvadt volna szerettei temetési máglyáján. Új nevét elfogadta, … azonosította Ishit önmagával, a lelkével… igazi nevét sohasem hallották, hogy kiejtette volna.” (Theodora Kroeber: Ishi, az utolsó vadember)
A titkos nevet általában senki, esetleg csak a szűkebb család használhatta, de akkor is mindig suttogva ejtették ki.
A névtabura csupán néhány példa az ismertek közül. Bizonyos nyelvközösségekben tilos keresztnévként adni a következőket: Krisztus, Jézus, Mária, Júdás.
A névtani szakirodalomban azt olvashatjuk, hogy a különleges keresztnevek választása hazánkban a 19. századtól figyelhető meg (ezt a megállapítást már több helyen és alkalommal igyekeztem megcáfolni régi genealógiák, lélekösszeírások, egyházi anyakönyvek adataival alátámasztva). Elsőként a nemes családok és az úgynevezett híres emberek éltek ezzel. A magyar romantikus történelemszemlélet ezt a 19. században valóban fölerősítette, s a ritka nevek választásának szokása átterjedt a polgárságra is. Az 1990-es évektől kezdve pedig Magyarországon hirtelen és gyökeresen megváltozott a névdivat. A fiatal szülők gyermeküknek lehetőleg idegen származású és hangzású nevet választanak. Vagy ha magyar eredetű, akkor a mesterségesen, valaki által alkotott ritkaságot keresik ki az utónévkönyvből. A legtöbb szülő részéről az is törekvés, hogy a név lehetőleg más legyen, mint a környezetében ismert gyerekeké. Csupán néhány példa a kaposvári újszülöttek nevéből a 2005 február és április hó közötti időszakból. Fiúk: Kevin, Leon, Márió, Márkó; lányok: Zoé, Szederinda, Gyopárka, Ramóna, Szimonetta, Alexa, Valentina, Amina, Kira. Szinte csodálnivaló az egy-egyszer előforduló: Miklós, László, Attila, Imre, Ferenc vagy Orsolya, Zsófia, Julianna, Júlia.
De vajon gondolnak-e arra a névválasztó szülők, hogy fiuk–lányuk tud-e azonosulni ezzel a névvel, tudja-e viselni, s tud-e úgy élni, hogy e név egyben a személyisége, egyénisége s élete meghatározója legyen? Gondolnak-e arra, hogyan fogják szólítani, becézni; vagy hogy mennyi gúnyolódásnak, csúfolásnak teszik ki az óvodában, iskolában?
A nevekkel kapcsolatban, mint említettem, több mint egy tucat magyar szólásunk és közmondásunk van, köztük: „Mindennél jobb a jó név”. Ennek van egy konkrét jelentése, amely épp az előadásomhoz illik, s van egy átvitt, másodlagos jelentése is: hogy a legfontosabb a nevünkhöz kapcsolódó becsületünk, tisztességünk, hogy a nomenből omen is legyen.
2005 Dr. Fülöp László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése